Nem gyerekjáték!

– fiatalok és gyerekek a holokauszt idején címmel Pécsi Tibor történész tartott előadást nagy számú érdeklődő előtt. Az előadást megelőzően Gáspár Dávid zongorán és Sanda Zsombor csellón játszott az alkalomhoz illő dalokat. Az alábbiakban az előadásból – Pécsi Tibor engedélyével – ollózunk néhány fotót, illetve idézetet:

 

 

“Az iskolában az utolsó padba ültettek, mert zsidó vagyok. Az utcán nem tudták, hogy zsidó vagyok, de az apámat elfogták, és arra kényszeríttették, hogy az utca kövét fogkefével sikálja fel. Az emberek körbeállták és nevettek. Mindent megpróbáltuk, hogy kijussunk az országból. Akinek volt pénze az megvette a megfelelő vízumot. Annak ellenére, hogy apám, a Somér Hacair nevű cionista csoport tagja volt, mégis csak Hitler hatalomra kerülését követően gondolt először arra, hogy Palesztinába vándoroljon.”

(Ezra Péri visszaemlékezése)

 

„ A zsidó gyerekek titokban tanulnak. Hátsó szobákban, asztal melletti hosszú padokon ülnek a kicsi iskolások, és arról tanultak, milyen marannusnak lenni. Veszély idején a gyerekek megtanulják elrejteni könyveiket. A zsidó gyerekek okosak: amikor tiltott tanok befogadására készülnek, elrejtik a könyveiket és a füzeteiket a nadrágjuk és a hasuk közé, majd begombolják a zakójukat és a kabátjukat.”

(Részlet Chaim Kaplan naplójából, 1941. február 15-i bejegyzés)

„Egy kilenc éves kislány Varsó híres parkjairól beszélt fiatalabb barátnőjének. Amikor a hatalmas virágágyakról, és a tavon úszó hattyúkról beszélt, a kislány értetlenül bámult rá és azt kérdezte: Mi az a hattyú, mi az a virág?”

(Rachel Auerbach visszaemlékezése)

„A kis Boriskát leginkább az kötötte le, amikor Villányi Évike, aki a tizenkét esztendejével az ő szemében már nagy volt, elővette a hegedűjét, és azon Schubert-, Chopin-dalokat játszott, vagy halkan magyar nótákat pengetett. Tulajdonképpen zongoraszakra készült, azt azonban már nem hozhatta magával ide sem. Tanárai nagy zenei jövőt jósoltak neki, és vajon még hánynak, akik a sorsában osztoztak.”

(Vincze László visszaemlékezése a seregélyesi gettóból)

 

„Borzalmas csapás érte gettónkat. A legdrágább kincsünktől akarnak minket megfosztani, a gyerekeket és az öregeket akarják.
Nekem soha nem lehetett saját gyermekem, és ezért legszebb éveimet a gyerekeknek szenteltem. Szívvel, lélekkel a gyerekekért éltem, munkálkodtam. A legborzasztóbb álmaimban se gondoltam arra, hogy valaha is saját kezemmel kell majd őket feláldozni. Testvéreim, öregségemre avval a szörnyű kéréssel kell hozzátok könyörögve fordulnom, hogy adjátok nekem őket.
Anyák és apák adjátok ide gyermekeiteket! (Jajveszékelő moraj robban ki a tömegből.)
Tegnap azt a parancsot kaptam, hogy húszezer zsidót küldjek ki a gettóból. Ha nem, akkor majd ők összefogják és kiűzik őket. Az most tehát a kérdés, hogy saját magunk cselekedjünk, vagy hagyjuk ezt másra. Miután gondolatmenetünk nem azt nézi, hogy mennyit vesztünk, hanem azt, hogy mennyit lehet megmenteni, arra a következtetésre jutottunk, én és közeli munkatársaim, hogy bármennyire is nehéz a feladat, magunkra kell vállalni, és cselekedni kell.
Muszáj vagyok ezt a véres és borzalmas operációt végrehajtani, muszáj végtagokat amputálni, hogy a testet megmenthessük.
Muszáj elvennem a gyerekeket, mert különben elűzik az összes többit.”

(Chaim Rumkowski beszéde a lódzi gettóban, 1942 szeptemberében, a Gyermek Akció kezdete előtt)

 

 

Hana Gofrit története:

„Így laktunk együtt Szkovronek bácsival, aki villanyszerelő volt, Szkovronek nénivel, aki szappant árult a piacon, és két lányukkal, Hankával és Básával, akik iskolások voltak. Két éven keresztül laktunk velük együtt. Két éven keresztül nem tettük ki a lábunkat a kapun. Két éven keresztül még a lakásban sem járkáltunk. Két éven keresztül még az ablakhoz se mentünk közel, csak négykézláb másztunk alatta. Két éven keresztül Hanka és Bása nem hoztak haza barátnőket. Senkinek sem volt szabad megtudnia, hogy mi is a lakásban vagyunk. Ez volt az életünk titka. Anyu takarított, és ő főzte a szappant, amit Szkovronek néni árult a piacon. Anyu varrta és javította a család ruháit is. Esténként segített a lányoknak megírni az iskolában kapott házi feladatokat. Sokszor én is tudtam a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyeket a lányoknak kellett megoldani, de nagyon keveset beszéltem, nem akartam senkit sem zavarni vagy idegesíteni.”

 

„Aki látta Helát a vonaton, amint oly kedvesen elbeszélget jobb és baloldali szomszédaival, vagy mosolyogva és csinosan végigmegy a peronon, azt hihette volna, hogy a vőlegényét megy meglátogatni, vagy vakációra, esetleg a feketepiacra indul. Senki sem gondolta volna, hogy ez a lány embereink egy teljes szakaszáért felelős, az élelmezésükért, a biztonságukért… A hanyagul vállára akasztott sportkabát alatt két pisztoly lapult, a táskájában pedig a harmadik.”

(Gusta Dawidson-Drenger naplófeljegyzése Hela Rufeisenről, a Krakkó és Varsó között működő futárnőről)

„Ezek az iratok, főleg kezdetben, csodákat műveltek. Egész munkaszolgálatos századokat rendeltek vissza a magyar-német határról, sőt a hegyeshalmi halálmenetből vagy a Duna-parti sortűz felé vezetett sorokból is ki lehetett menteni embereket, ha idejében eljuttattuk hozzájuk a védlevelet.”

(Grósz Endre visszaemlékezése)

 

„Az egyik nap örömteli hangon mondták be a tábor mikrofonjába a jó hírt, miszerint Hitler öngyilkos lett, Németország megadta magát, és a Harmadik Birodalom nem létezik többé. Az egész tábor örömujjongásban tört ki. Hirtelen megrettentem a gondolattól, hogy visszamenjek Bialystokba. Minek menjek oda? Hogy a vérrel itatott földben keresgéljem szeretteimet? Ezek a szörnyű gondolatok a háború alatt folyton emésztettek, mert valahol mélyen a szívemben tudtam, hogy amikor mind ez befejeződik, és elérjük a célt, ami miatt annyira akartunk életben maradni, egyszerre csak ki fog derülni, hogy az a halvány remény, amibe úgy kapaszkodtunk nem volt más, mint egy illúzió. Túl sok bizonyíték volt arra, hogy apám, anyám és a testvérem mind odavesztek. Nem volt lelkierőm mindevvel szembesíteni magam… Lehet, hogyha idősebb lettem volna, akkor megtettem volna, de így 16 évesen, még csak a gondolattal sem bírtam megbirkózni. Aztán utána, mit csináljak ez után? Ki vagyok én tulajdonképpen? Egy eltévedt senki! Európában újra béke van, oda mehetek, ahová akarok. De hol találok egy olyan helyet, amely az otthonom lehetne?”

(Smuel Pizar visszaemlékezése)