Az elmúlt években az országhatárokon túlról is megnőtt az érdeklődés a magyarországi Hit Gyülekezete tevékenysége iránt. Egyre-másra jelentkeztek pásztorok, gyülekezetek egészen távoli országokból is, hogy minél szorosabbra vonják velünk partnerségi kapcsolatukat. Ennek a folyamatnak a során olyan pásztorok is felbukkantak, akik bár távoli országokban tevékenykednek, de valaha a budapesti Hit Gyülekezetében váltak ténylegesen keresztényekké, vagy esetleg egyetemi tanulmányaik idején hosszabb ideig látogatták az itteni gyülekezetet, ezért évek elteltével is Németh Sándor tanítványaiként határozzák meg magukat. Jelenleg a budapesti Hit Gyülekezete körül olyan network-rendszer van kialakulóban, amelyhez az ázsiai Kambodzsától, Kirgizisztántól kezdve az afrikai Ghánáig, Burkina Fasóig vagy akár Ruandáig számos külföldi gyülekezet kapcsolódik. Misszionáriusaink több ízben is tevékenykedtek már Kambodzsában, Kirgizisztánban vagy Belga-Kongóban, de megfordultak a nyugat-afrikai Burkina Fasóban is. (Részlet az Új Exodus 2013. decemberi számából)
A közelmúltban Németh Sándor vezető lelkész Flaisz Endrét, a Szent Pál Akadémia tanárát és Lőrincz Péter lelkészt kérte fel, hogy látogassák meg a ruandai keresztényeket.
Hit Gyülekezete Székesfehérvár
Magyarországnál három és félszer kisebb Ruanda a kelet-afrikai törésvonal mentén helyezkedik el, olyan országokkal körülvéve, mint Belga-Kongó, Uganda, Tanzánia és Burundi. Tanzánia hallatán persze az embernek rögtön a Serengeti Nemzeti Park jut az eszébe. Nem is állunk távol a valóságtól, ha Ruanda Tanzániával határos keleti részét a Serengetihez hasonlóan képzeljük el, hiszen az országnak ez a fele szavanna, vagyis zebrák, zsiráfok, vízilovak és elefántok otthona. E kicsi ország nyugati része azonban hegyvidék, ahol az emberi tanyavilágot egy idő után feneketlen dzsungel váltja fel, amely a világon egyedül itt élő hegyi gorilláknak nyújt otthont. És bár a hegyi gorillák védelmére létesített Virunga Nemzeti Park számos látogatót vonz az országba, Ruanda mégsem elsősorban természeti szépségeiről ismert, hanem az 1994-es népirtásról, amelynek több mint egymillió ember esett áldozatául.
Ruanda fővárosában, Kigaliban emlékmúzeum segít feldolgozni a múltat, ahol egyúttal betonszarkofágokban mintegy kétszázezer áldozat földi maradványait is őrzik. De nem kell elmenni az emlékhelyre ahhoz, hogy egy hozzánk hasonló külföldi utazó szembesüljön a történtekkel, hiszen alig találkozni az országban olyan emberrel, akit ne ért volna veszteség a polgárháború idején. Ananie Bagaragaza pásztor, a ruandai Church of Faith vezetője maga is számos közeli hozzátartozóját veszítette el a népirtásban, és meggyilkolt ismerőseik közül az egyik család megárvult kislányát hatodik gyermekükként örökbe is fogadták. Megdöbbentő volt, hogy az antiszemitizmus kifejezést el kellett magyaráznunk a ruandai keresztényeknek, mivel a zsidógyűlölet náluk ismeretlen jelenségnek számít, és így először a témával kapcsolatos bibliai tanítást sem értették, ugyanakkor viszont a nyolcvanas-kilencvenes években az országban olyan fajelméletet dolgoztak ki és építettek be az ottani emberek világnézetébe, amely sok tekintetben kísértetiesen hasonlít az európai fasizmushoz, és végül az 1994-es népirtás során több mint egymillió ember halálához vezetett.
Az előzmények a múlt század elejére nyúlnak vissza. Az első világháború előtt a ruandai térség a németek fennhatósága alá tartozott, azonban a háborús vereség a németek számára afrikai gyarmataik elvesztését is jelentette, ezért 1920-tól a belgák kaptak meghatalmazást a térség feletti uralkodásra. Az új gyarmatosítók sokkal jobban beavatkoztak az ország ügyeibe, mint a németek, ugyanakkor azonban szerették a dolgokat leegyszerűsíteni. Számukra a társadalom két osztályból, az állattenyésztő tuszikból és a földművelésből élő hutukból állt. A könnyebb kormányozhatóság érdekében a tuszi állattenyésztő lakosságból kialakítottak egy társadalmi elitet, amelyet szembeállítottak az általuk nagyon lenézett földművelő lakossággal, a hutukkal. A második világháború után, az 1950-es évektől ugyan az ország ENSZ-gyámsági területté vált, de a gyakorlatban továbbra is fennmaradt a belgák igazgatása. A társadalmi viszonyokat a könnyebb irányíthatóság miatt mesterségesen leegyszerűsítő belgák azonban hosszú távon az ellenkező eredményt érték el a tuszik felkarolásával, mint amit szerettek volna, ugyanis a vezető tuszi réteg idővel követelni kezdte a belga gyarmati uralom felszámolását és az ország függetlenné válását.
Innentől fogva a belgák elkezdték a lázongó tuszi vezetőket lecserélni a jobban kontrollálható hutukra, és belga támogatással elkezdődött egy olyan hutu fajelmélet megalkotása és terjesztése, amely végül 1994-ben a tuszik lemészárlásába torkollott. A hutu „tízparancsolat” olyan elveket tartalmazott, amelyek a második világháború előtti zsidótörvényeket idézik. Eszerint például áruló minden hutu, aki tuszi nőt vesz feleségül, vagy üzleti ügyekben tuszival társul. Továbbá a ruandai fegyveres erőknek kizárólag hutukból kell állniuk. Végül azzal fejeződik be, hogy a hutuknak nem szabad szánalmat érezniük a tuszik iránt, illetve el kell zárkózniuk tőlük, és ébereknek kell lenniük közös tuszi ellenségeikkel szemben. Miután ez az ideológia az oktatáson és a propagandán keresztül néhány évtized alatt teljesen beépült a ruandai emberek felfogásába, már csak egy apró szikra kellett ahhoz, hogy maga az irtóhadjárat is belobbanjon. Ez a szikra az akkoriban éppen uralmon levő hutu miniszterelnök meggyilkolása volt 1994-ben, amelyért egyetemesen a tuszi lakosságot tették felelőssé, és megkezdődött a tuszik szisztematikus levadászása. Ennek során mintegy száz nap alatt több mint egymillió tuszit vagy mérsékelt hutut öltek meg, további 200 ezret pedig megerőszakoltak, megkínoztak vagy megcsonkítottak. Egyes hutuk úgy mentek reggel a mocsárba az ott rejtőzködő tuszik felkutatására és megölésére, ahogy mások dolgozni mennek a munkahelyükre. Egyikőjük szerint „az egyes számú szabály az volt, hogy öljünk. A kettes számú szabály – hát az nem létezett”.
Az események brutalitását tekintve nem meglepő tehát, hogy a mindössze 19 évvel ezelőtt történt borzalmakat a ruandai társadalomnak még nem sikerült feldolgoznia. A múlttal való szembenézésben döntő momentum volt a gacsacsa intézményének az újjáélesztése. Miután a népirtásban a legtöbb bíró is életét vesztette, más bírák pedig a bűnözők cinkosaivá váltak, a ruandai állam úgy döntött, hogy a felelősségre vonás meggyorsítása érdekében feléleszti a népi bíráskodás ősi intézményét, az úgynevezett gacsacsát. 2002-ben tehát a falusi népbíróságok felállításával indult el a lakosság között élő háborús bűnösök felelősségre vonása, majd az elkövetett bűncselekmények súlyával arányosnak ítélt büntetések kiszabása. Ezek a falusi rendezvények számos esetben őszinte megbánásokban végződtek, amelyek megkönnyítették a megbocsátást, a történtek feletti megnyugvást, és előmozdították a megbékélést, a nemzeti egység kialakulásának lehetőségét a társadalomban. Természetesen olyan esetek is voltak, amikor a gyilkosok semmiféle megbánást nem tanúsítottak.
A ruandai kereszténység helyzetét nem lehet megérteni ezek nélkül a történések nélkül. A vendéglátó pásztor elmondta, hogy eddig még nem állítottak fel olyan rendszert, amely széles körben segítené a háború okozta traumák feldolgozását a gyülekezetekben, de egyéni megkeresések esetén így is rendszeresek azok a pasztorációs szolgálatok, amelyek az ilyen jellegű sérüléseket kezelik. A múlt feldolgozására tett erőfeszítéseknek is köszönhetően a mára 15 millió lakosú ország dinamikusan fejlődik. Ruanda nagyon szép ország, Afrika Svájcának is szokás nevezni. A ruandai emberek nagyon szorgalmasak, a hegyes-völgyes ország minden talpalatnyi földjét megművelik, még a nehezen megközelíthető, egészen elképesztő lejtőket vagy hegycsúcsokat is. A domboldalakon mindenütt banánfaligetek, kukoricaföldek, manióka-, kávé- vagy éppen teaültetvények parcelláit láthatjuk. Szintén hozzájárul a látvány szépségéhez, hogy az országban sehol nincsen szemét. Törvény írja elő, hogy minden hónap utolsó szombatján az egész lakosságnak ki kell vonulnia az utcákra, a szabadba, és össze kell gyűjteni a szemetet. Ilyenkor még az ország elnöke is kimegy az utcára szemetet szedni. Nem ritka látvány az, hogy egy döngölt földes, nádtetős vályogkunyhó előtt takaros udvar terül el, gondozott virágágyással. (Részlet az Új Exodus 2013. decemberi számából)
Az utazást több hetes nyelvi felkészülés előzte meg, hogy az evangélium és a bibliai üzenetek átadása minél hatékonyabb legyen. A két lelkész, több mint egy hetet töltött, abban az országban, ahol a húsz évvel ezelőtti népírtás borzalmait sokan nem dolgozták még fel. A lelkész elmondása szerint ebben a feldolgozásban sokat segített az országon a karizmatikus gyülekezetek megjelenése.
Misszió kép -.Hit Gyülekezete Székesfehérvár (körösi út 224), Kreatív Szabadegyetem
A misszionáriusok megérkezésük után több száz kilométert buszoztak, majd terepjáróval zötykölődtek a falvak közötti földutakon. A helyi lakosok többsége több kilométeres gyaloglással éri el az istentiszteletek helyszínét. Lőrincz Péter elmondta, hogy a hét programja igen feszített volt, hiszen több tucat gyülekezetben várták őket, naponta két három istentisztelet is tervben volt. Ruandában a Hit Gyülekezete 10-15 ezer fős tagságot számlál, 64 helyi gyülekezetben. Kérdésre válaszolva Péter elmondta, hogy számára a legmaradandóbb élmény a gyülekezetekben felcsendülő dicséret volt, akár tízen-húszan is a színpadra álltak és teljesen szabadon énekeltek az Úrnak. Előfordult, hogy valaki elmondott egy bizonyságot majd hálából elénekelt egy dalt, majd az apja is felment a színpadra ő is elmondta mennyire hálás Jézus Krisztusnak, majd ő is elénekelt egy dalt… Az igehirdetésre hosszú-hosszú zenei szolgálat után került sor, amit a ruandai keresztények nagy nyitottsággal fogadtak.
Misszió kép – Hit Gyülekezete Székesfehérvár (körösi út 224), Kreatív Szabadegyetem
Publikálta: Nagy Gábor