Kositzky Attila: A katona és a társadalom

 

 

Hazánk társadalma meglehetősen vegyesen tekint a katonákra. A spektrum a modernkori hősöktől a non-produktív „ingyenélő” közszolgákig terjed. Pedig a hadsereg valójában a társadalom tükörképe, mondta Kositzky Attila nyugalmazott altábornagy a magyar honvédség légierejének egykori vezérkarfőnöke Székesfehérváron, ahol a Kreatív Szabadegyetem vendége volt.

 

Kositzky Attila több alkalommal is találkozott a magyar katonákat érdemtelenül dehonesztáló megnyilvánulásokkal, ami nemcsak elgondolkodtatta, hanem cselekvésre is késztette. Jóllehet az egyének szintjén mindig, mindenhol lehet rossz példákat találni, érdemes a hadsereget, mint szervezetet megvizsgálni, annak céljaival, funkcióival és kapcsolat rendszereivel együtt. Ennek okán egy színvonalas előadásra vállalkozott, a hadsereget alkotó katonák és a társadalom egymáshoz való viszonyának bemutatásáról, régi-új történelmi példákon és személyes történeteken keresztül. Jelen cikk az előadás sarokpontjait igyekszik összefoglalni.

Az előadás nyitásaként a bemutatkozás nem mindennapi karriert mutat be a vitorlázó repülő tanonctól a Magyar Honvédség Légierő Vezérkarfőnöki beosztásáig. Ugyanezen időszak néhány jellemző számban kifejezve: 43 év repülés 29 repülőgép típuson, 3369 repült óra, 6665 felszállás (ezzel azonos számú leszállással!), 70 teljes év elismert szolgálati viszony (a vadászpilótáknál szokásos kettes szorzószám miatt) 22 kitüntetés, köztük a Roosevelt amerikai elnök által alapított külföldieknek adható legmagasabb „Legion of Merit” érdemrenddel. Magukért beszélő, impozáns adatok.

 

Felelősség és értékek: Katona vs civilek?

 

A tábornok érdekes korszakban szolgált. Az elődei „Horthysta” majd „Rákosista” vadászpilóták jelzői után ő és kotrásai a „Kádár varjak” gúnynevet viselte, míg a kilencvenes évekre ez letisztulhatott a „csak” magyar pilótákra. A kilencvenes évek elején kezdődött NATO csatlakozási folyamatban a haderő civil kontrollja mellett a civil felelősségvállalás kérdése erősödött fel látványosan. Ekkor felszínre került, a társadalom sajátos értelmezése, mely szerint a civil irányítás mellett a katonáké minden felelősség. Ennek hibája, hogy általánosságban a közvélemény túl sok mindent ír a katona számlájára, aki viszont kizárólag csak parancs alapján léphet harcérintkezésbe az ellenséggel, természetesen a hatalmi reláció utolsó láncszemeként. „Mohács óta nem nyertünk háborút!” …ahogy a kesereg a magyar néplélek a témában. Azonban az okok kutatásánál célszerű a mindenkori irányító hatalom háza táján vizsgálódni, különben hamis képet kapunk.

Elgondolkodtató, hogy a sok stratégiai szintű bukásunk között szinte alig találni olyan fejezetet a magyar hadtörténelemben, ahol ne lettek volna kiemelkedő harcászati sikereink, fényes győzelmeink. A látszólagos ellentmondás feloldása egyszerű: a megfelelő vezetés és egyéb feltételek (kiképzés, anyagi-technikai ellátottság stb.) biztosítása mellett a magyar katonák nagyon is jól megállták a helyüket. Külföldi példák egész sora csak erősíteni tudja ezt, legyen szó akár a feudális Európáról, az amerikai polgárháborúról, vagy az európai nemzetállamok megteremtésének időszakáról. Kevesen tudják például, hogy Gróf Bercsényi László II Rákóczi Ferenc testőr századosából Franciaország marsalljaként a legmagasabb katonai rendfokozatig jutott. A könnyűlovas fegyvernem megszervezésével a Bercsényi huszárok (Le Hussards de Bercheny) ma is létező ezrede a legrégebben fennálló francia katonai egység, amellyel a Magyar Honvédség napjainkban is aktív és jó kapcsolatot ápol.

A dicső példák bemutatását az altábornagy keserédes summája zárja: a magyar katonát külföldön -sokszor ma is – többre értékelik, mint a saját hazájában. Ennek ellenére katonáink általában fegyelmezettek, jól képzettek és kreatívak. Szűkös lehetőségek között a „megmutatjuk” virtus sokszor a körülmények áthidalására késztetik őket a feladatok eredményes végrehajtása érdekében.

Talán nem véletlen, hogy manapság is a Honvédség összlétszámához képest nagyarányú a magyar katonai jelenlét a világ három kontinensének tucatnyi műveleti helyszínén. Nem is beszélve a globális biztonsági környezet változásaiból adódó kihívások miatti, aktuálisan formálódó új szerepvállalásainkról (OIR: iszlám állam elleni koalíció, Irak, EUNAVFOR–MED: illegális bevándorlás megakadályozására, Olaszország, Földközi-tenger). Itt kell megemlíteni, hogy a katonáinkra jellemző kreativitás csak egy bizonyos határig működik, ennek túlértékelése az előadó szerint olyan hamis vélemények kialakulásához vezet mint: „A magyar katona egy szál szuronnyal többet ér min egy másik ország katonája speciális eszközökkel.” Ez a felfogás fegyveres konfliktus idején veszélyes alul biztosítottságot okoz és a doni 2. magyar hadsereg pusztulásához hasonló katasztrófát eredményezhet.

 

„Rosszkor rossz helyen…?”

 

Az emberiség történelme a háborúk története, ahogy ezt az altábornagy kiválóan szemlélteti is híres csaták katonáinak és tetteinek bemutatásával. És, hogy mit ér a harcban elesettek áldozata, arra álljon itt egy híres Churchill idézet az angliai légi csata kapcsán (jelesül épp a vadászpilótákról):

„Soha még az emberi konfliktusok történetében nem köszönhettek ilyen sokan, ilyen sokat, ilyen keveseknek”. Nos a kevesek, sokaknak hősök, akik ott maradtak és kitartottak akár az életük árán is. Az előadás sokkoló ellenvélemény bemutatásával emlékeztet a másként gondolkodók nézetére. Egy újságírót idéz, aki szerint: „Hősök pedig nincsenek, csak buta emberek, akik rossz időben rossz helyen voltak, és ott is maradtak!” Talán még katonának sem kell lenni ahhoz, hogy egyetértsünk abban, ez a gondolat bizony az emberi önfeláldozás sok nemes emlékét gyalázza meg.

A prezentáció folytatása a teljesség igénye nélkül fényt vet a kiemelkedő magyar hősökre is Árpád, Hunyadi, Zrínyi, Dobó, Görgei vagy az aradi tizenkettő. Harcok, ütközetek, tettek és … emberek!

A könnyednek indult előadásban, a történelmi példák súlyosan nehezedő tanulságot közvetítenek a hallgatóság felé, melyek nyomán egyre jobban értékeljük magunkban az embervér által kiharcolt békét és biztonságot. Költői kérdés motoszkál bennünk. Ma is lennének ilyen hősök?

 

„Igazságos háború?”

 

A katonák nem öncélú halálosztók, akiknek minden vágya, hogy pusztítsanak. Sőt a hódító hadvezérek eseteit kivéve, általában nem ők kezdik a háborúkat sem. Carl von Clausewitz hadtudományi szakíró nevezetes megállapítása szerint a háború nem más, mint a politika folytatása más (erőszakos) eszközökkel.

Egy másik mondás szerint: „A katonák szeretik legjobban a békét, mert ők tudják, mivel jár a háború!” Azonban tetszik vagy sem, a katonák dolga békében, hogy készüljenek a háborúra, ahol szükség esetén pusztító eszközöket (fegyvereket) kell alkalmazniuk.

A pacifista emberek elítélnek mindenféle háborús cselekményt, ezzel szemben viszont jól tesszük, ha mindig megvizsgáljuk az aktuális konfliktusban részt vevő harcoló felek beavatkozásának céljait is.

Az előadó a nemzetközi jog alapján az „igazságos háború” két fajtájáról beszél: védekező harc – gondoljunk csak a nemzetek szintjén is értelmezhető jogos önvédelem esetére, valamint a nemzetközi összefogással az ENSZ BT (Biztonsági Tanács) határozata által felhatalmazott hadműveletek eseteit említi.

A katonák igazi helytállása az életveszélyes helyzetekben mérhető. Olyan szituációkban ahol az ember ösztönszerűen inkább a menekülést választaná. A tábornok helyénvaló kérdéssel zár: Ha mindig, mindenki, minden veszély elől megfutamodott volna, hol tartana ma a világ?

 

Kositzky Attila az előadás utáni dedikálás közben még elárulja, jelenleg negyedik könyvén dolgozik, melyben a pilóták zárt közösségén túl a katonai repülést sikeressé tevő egyéb szakágak világát és képviselőit is bemutatja majd.

 

Publikálta: Németi Viktor